Óda minden perverz- szociopata- önvagdosó- depigép- hisztikirálynőhöz

(FIGYELEM! A téma és a megfogalmazás sokaknál kicsaphatja a biztosítékot, de ezzel szemben nagyon határozott és elvetemült vagyok, mindezek ellenére szívesen elolvasom az ellenvéleményeteket, feltéve, ha az nem alpári!)

            Nos, nem titok, hogy jelen pillanatban jómagam is a bloggervilágban ténykedem, rengeteg megosztós csoportban vagyok benne, hirdetek és nézem a hirdetéseket, és sajnálatos módon rengeteg olyan esettel találkozom nap, mint nap, ahol legszívesebben leüvölteném az adott blogger fejét, de kénytelen vagyok fújni egy nagyot és remegő kezekkel lejjebb görgetni mindenki érdekében. Szeretném, ha elolvasnátok a cikket, hogy kicsit más szemével is lássátok a helyzetet.

            Jómagam is csak tizenkilenc éves vagyok – ugyan nagyon koravén –, de nem csupán én vagyok az egyetlen, aki azzal szembesült, hogy bizony sajnos akár kettő-három év is képes olyan generációs szakadékokat vágni köztünk, fiatalok között, ami egyszerűen áthidalhatatlan. Nem, nem, most nem a tinik szidalmazása jön, hiszen én sosem úgy tekintettem a világra, hogy az kasztokra tagolódik, hanem, mint individuumok összességére, akiket az átláthatóság kedvéért egyes tényezők szerint – sokszor – látatlanban be kell skatulyázni, ahonnan az én látásmódom szerint igen egyszerű a kilépés, no de ne menjünk bele a személyes filozófiámba túl mélyen.

            Aki kicsit belemerült a bloggervilágba, az már bizonyosan találkozott az összes történetfajtával, hisz valljuk be, nincs belőlük túl sok. A sztorik legnagyobb részét a fanfic-ek teszik ki, amelyeket valamely híres ember bevonásával írnak, általában lányok, általában saját rajongásukat és plátói szerelmüket kiélendő (én s írtam fanfiction-t, bár jómagam egy képregény és nem gyorsan kikopó tinisztárok „életébe” adtam betekintést. Sajnálom, ha ez bárkinek sérti az önérzetét, annak üzenem, hogy nézzen magába és meglátja, hogy így van…). A fanfictionnal alapjáraton semmi probléma nem lenne, hiszen mindenki be akarja váltani a lehetetlen és komolytalan álmodozásait, azonban az már sokkal nagyobb gond, hogy ez a műfaj iszonyatosan egy irányba tolódott el (nem mondok neveket, mindenki tudja, hogy miről van szó). Így méltán forr fel az agyvize például a hozzám hasonló írni szerető embereknek a kétezredik ugyanolyan történet láttán, amelyeknek 80%-áról ugyanaz mosolyog vissza (nem mondok neveket, mindenki tudja, hogy kiről-miről van szó. Ismét.).

            Ezek eleinte aranyos, kissé ostoba, limonádé történetek voltak, amelyek senkinek nem ártottak, max a saját karakterrel dolgozók idegeinek (igen, van jó fanfic, csak rohadtul ritka!). Azonban mostanában felütötte a fejét egy új jelenség – ami már nem is olyan új –, ami mellett nem tudok szótlanul elmenni, sajnálom.

            Mint már említettem, elmúltam tizenkilenc éves, leérettségiztem, készülök egyetemre, négy és fél éve élek boldog párkapcsolatban, tehát nem titok, hogy élek szexuális életet is, mindezt megelőzően pedig hű, gyerekek, rengeteg, rengeteg, de rengeteg dolgot éltem át. Nagyon sokat. Aki ismer, az tudja, de adok nektek is egy kis morzsát, hogy megértsétek a felháborodásom: enyhén pedofil beütésű szerelem, kirekesztés, düh, harag, magány, rossz kapcsolat gyakorlatilag mindenkivel, elhízás, majd még több düh és magány, egyszóval nem a levegőbe beszélek. Nagyjából én is tizennégy-tizenöt éves koromban kezdtem el írni, először egy fantasy-t, ami nem ment, később egy drámát, ahol a főszereplő lány csontrákos, az apja halott és nagyon rosszban van az anyjával, DE! Abbahagytam. Tudjátok, hogy miért? Megszólalt bennem valami, hogy nem vagyok normális.

            Ebből gondolom már sejthetitek, hogy mely blogtípusról van szó. Gyerekek, a szívemet töritek össze nap, mint nap az ilyen témákkal.

(MOST SZERETNÉM LESZÖGEZNI, HOGY A TOVÁBBIAK CSAK AZOKNAK SZÓLNAK, AKIK TAPASZTALAT, ÁTÉLÉS NÉLKÜL PRÓBÁLNAK HASONLÓKAT ÍRNI!)

            Az aranyos blogok helyét átvették a szex, drogok, kurvák, alkoholizmus, rák depresszió, halál, öncsonkítás és még sorolhatnám a szörnyűségeket. Kérlek, áruljátok el nekem, hogy mégis mire jó ez? Miért jó az nektek, hogy lelki nyomorult, megtört – főként – lányokról írtok történeteket? Élvezitek, hogy szenved? Szeretnétek látni, ahogy kitömik droggal és megerőszakolják? Nem érzitek, hogy ez undorító és beteges? És mindezt úgy alkotjátok meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb és legfaszább dolga, és általában egy csettintésre meggyógyul vagy kilép az adott problémáiból a hölgy. Gyerekek, ilyen NINCS!

            Beleolvastam néhány ilyen blogba és egyszerűen felfordult tőlük a gyomrom… egyszerűen néhányan képesek ilyen horribilisan nagy horderejű emberi drámákat abszurd módon leírni és kezelni. Nagyon sok embernél látom, hogy ilyen témával akar dolgozni, amire mindig csak annyi a válaszom, hogy: nagyon nehezet választottál…

            Egy író legfőbb feladata, hogy hiteles legyen. Bloggerek! Nem egy mesevilágban élünk, ahol egy mosoly megoldja a problémáinkat! Az, hogy sokan nagyon fiatalon – 10-16 – vágtok bele egy ilyen témába, egyszerűen felelőtlen. Én őszintén bevallom, hogy ilyen melodrámákkal kapcsolatos hülyeségeket nem is szeretek olvasni, de persze akadnak kivételek, pl.: Stephen King Carrie-je mind a mai napig egy olyan olvasmány, amit MINDENKINEK el kell olvasnia, ha ilyen témában akar írni. Én nem azt mondom, hogy muszáj hozzá Stephen Kingnek lenni, de nagyon közel kell állni hozzá.

            Ilyen mértékű nyomorúságot csak az tud hitelesen átadni, aki a közelében legalább tapasztalt hasonlót. Mert ez szörnyűség, nem egy olyan dolog, amivel kényünk-kedvünk szerint bánhatunk. Ezekhez a sztorikhoz nem elég egy alap írói szint, itt nem elég az, hogy leírod, hogy mi történik. Ide mély és reális érzelmek kellenek és a lélek minden rezdülését érzékeltetni KÖTELEZŐ! Nem rendezhetjük le annyival, hogy: „levertem a poharat, mert Perry felhúzott”. És ne értsetek félre, én nagyon nagyon fontosnak tartom, hogy ezekkel a dolgokkal igazi mélységekben foglalkozzunk, de én ezt nem egy burokban nevelt kisgyerektől akarom látni, se egy olyan személytől, aki nem fogta fel annak a súlyát, hogy átmentek rajta százan. Ezeknek nincs se lelke, se önbecsülése.

            Másfelől egy írónak kötelessége, hogy együtt érezzen a karaktereivel. Én személy szerint minden fejezet és párbeszéd során belebújok az adott szereplőm bőrébe és az ő fejével gondolkodom. Elképzelni se tudom, hogy ti, sokan nálam fiatalabbak, hogyan vészelitek át a folyamatot…

            Nem szabad elfelejteni, hogy az ember attól ember, hogy tisztában van a környezetével és azzal, hogy egy nap meg fog halni, mindezek ellenére képes nap, mint nap úgy élni, mintha az elmúlás nem létezne. Tehát az ember nagyon erős, de néhány ilyen blogba az írók képesek olyan események sorozatait belehalmozni, amik egyszerűen elviselhetetlenek. Ugyan erősek vagyunk, de nem kősziklák és az embert minél több baj éri, annál nehezebben tartja meg a következő ránehezedő súlyokat. Gondoljunk csak bele! Milyen elviselhetetlen, ha a szerelmünk elhagy minket. Csupán ennyi, egy nyavalyás, hülye szakítás képes néha megbomlasztani a képlékeny, emberi elmét. Akkor most vegyük sorra, hogy ezeknek a blogoknak a többségében milyen események vannak egymás mellett: anya alkesz, apa ver, elrabolnak, eladnak prostinak, minden nap megerőszakolnak, rászoktatnak a drogra, depis leszel, vagdosod magad, jön egy szerelem, aki előzőleg a stricid volt (*tapsvihar*), belészeretsz, megcsal téged, megint vagdosod magad, összejöttök, összevesztek… NEM BÍROM!

            Már csak egy ilyen gyerekkor képes úgy megnyomorítani valakit, hogy egy életen át benne marad a tüske, könyörgöm! Ez nem reális, nem hiteles, nem jó, nem szép, nem könnyű és nem normális. Aki szenvedtetni akarja magát, az olvasson Anna Kareninát, vagy más elismert műveket…

            Igen, lehet ilyeneket írni, de én fontosnak tartom, hogy mindenki a saját korának megfelelően éljen és alkosson. Kitépem a hajam, ha meglátok még egy olyan bejegyzést, hogy: +18-as blogokat kérek, nem vagyok már 8 éves. NYOLC?! Komolyan egy nyolc éves érzelmi szintjéhez kell már bemérni azt, hogy olvashatsz-e szado-mazo pornót, vagy sem?! Ha nem nyolc éves vagy, akkor mennyi? Tizennégy? Nem azt mondom, ennyi idősen engem is érdekeltek ezek a dolgok, de akkor nézz utána olyan műsoroknak, amik a VALÓSÁGOT közvetítik feléd, nem pedig egy tapasztalatlan gyerek fantáziálgatását.

            A másik pedig az, hogy butaság csak erre építeni egy történetet. Egyszerűen képtelenség végigvinni egy ilyen alapozással, hisz az emberi drámának csak és kizárólag a karakterfejlődésben kéne szerephez jutnia, nem pedig a cselekmény előrevivésében (kivételt képez, ha a karakter fejlődésére alapoz a mű, illetve a nyomozós és ilyesmi történetekre). Már csak azért sem, mert nem mindenki élt rosszul. Ha szegődik mellénk egy olyan valaki, aki vidám és képes velünk lenni a karunkon lévő vágások ellenére is, akkor akarva-akaratlanul – ugyan lehet, hogy csak részlegesen, de – elfelejtjük a szenvedést, hisz a boldogság sokkal erősebb, és lassan képesek leszünk túllépni a gondjainkon, csak magányos estéinken visszagondolni rá. De ez egy rohadt hosszú folyamat, ami rengeteg nyüglődéssel jár.

            Mindig meglepődöm, hogy ezekre a történetekre mekkora igény van, de erről végső soron nem ti tehettek. Nyilván néztek tévét, ahol mást se láttok/hallotok, hogy ez meghalt, ezt nyolcan megerőszakolták, ezt halálra verte az apja, ezt a csecsemőt meg a kukába dobták. Annyi szörnyűséget tapasztalunk minden nap, hogy egyszerűen immunissá váltunk a szenvedésre és az emberi bajokra, holott ez közel sem természetes állapot. Egyszerűen sokan túl sokat akarnak, túl nagy feneket keríteni az egésznek, holott egyetlen dolog is képes maradandóan összetörni. És, ha nem néztek tévét és csak a mai irodalomnál maradunk, nos, ott is találunk néhány gyöngyszemet, ahol nem a gyengédséget tanítják meg, hanem, hogy hogyan kell a fájdalomnak hódolni. Csupán azt nem szabad elfelejteni, hogy:

            – egy árvának mindig örök seb marad, hogy egyedül hagyták a szülei (már, ha tudja, hogy árva)

            – egy drogosnak és egy alkoholistának az egész életét képes tönkretenni a szenvedélye, hacsak nem kap időben segítséget

            – egy depressziós a világ minden szenvedését éli át nap, mint nap és nem segítesz neki azzal, hogy azzal statuálsz példát, hogy bezzeg ha jönne egy híres tinibanda egyik tagja, ő felvidítana

            – egy kurvának se egyszerű, hogy szinte maradéktalanul elveszik az összes pénzét, amit hányingerkeltő munkával keresett, és, ha ellen mer szegülni, néha bizony beköszönt a stricimaffia, akik pokrócba tekerve, benzinnel leöntve égetik szénné a sivatag közepén

            – a megerőszakolástól sokan annyira megundorodnak az elkövető nemtől, hogy a homoszexualitás felé fordulnak

            – a szülők halála közel sem olyan könnyen átvészelhető, mint az ilyen történetek sokaságában

            – a pszichiátriáról kikerülő alanyok legnagyobb része soha nem lesz képes beilleszkedni a társadalomba, főleg nem azonnal szerelembe esni

            – annak, aki öncsonkítással mérgezi magát, nem lesz jobb, csupán mindenki megvetően néz majd rá a sebek miatt – többek között én is

            – aki pedig csak azért veszti életét, mert látja, hogy milyen lehetne az ő élete, ha nem olyan lenne, amilyen, mind a mai világ legártatlanabb áldozatai közé tartozik.

            

Lehet háborogni, lehet utálni, de tudjátok mit? Nem kívánom senkinek egyiket se a felsoroltak közül.

Gondolkodni ér!