Delírium avagy egy trilógia első része, amelynek senki nem képes megjegyezni a címét

A közvetlen barátaim körében még senki nem hallott róla, de az utóbbi időben valahogy mindig szembejött velem, így ennek, illetve a pozitív kritikáknak köszönhetően úgy döntöttem, hogy én is a kezembe veszem. Azon már meg sem lepődtem, hogy ez is egy trilógia. Ma már azon kell csodálkozni, ha egy könyvnek nincsen folytatása.

Nagy reményekkel álltam neki olvasni, mivel bárhol is került szóba, mindenhol dicsérték, így lehet, kicsit túl nagy elvárással voltam iránta, és ez okozta, hogy aztán nagyot csalódtam. Egyszerűen nem tudtam ráhangolódni a történetre, és csak azért küzdöttem át magam rajta, mert könyvet nem szeretek félbehagyni, és ennek köszönheti az írónő, hogy neki állok majd a folytatásoknak is, de haladjunk sorjában.

„Az ember néha azt hiszi, hogy a múltnak üzenete van számára. Úgy véli, oda kell figyelnie rá, fülelnie kell a suttogására, hátra kell hajolnia, le kell guggolnia, hogy hallja a hangját kiszivárogni a földből, a holt helyekről. Az ember azt hiheti, hogy kaphat valamit a múlttól, vagy megérthet valamit a segítségével. De én tudom az igazságot(...). Tudom, hogy a múlt hátrafelé és lefelé húz; folyton arra ösztönzi az embert, hogy a szelet hallgassa, meg a fák összedörzsölődő ágait, mintha valami titkos beszédet akarna megfejteni, és összerakni a széttört darabokat. Reménytelen vállalkozás.”

A történet:        

Adott Lena, egy nem sokára 18 éves, átlagos lány - és ezt a szürke kisegér mivoltát minden második mondatban az orrunk alá is dörgöli - ha ez nem lenne elég, legjobb barátnője, Hana, természetesen egy gyönyörű, minden szempontból tökéletes tinédzser, (csak, hogy érezzük a kontrasztot). Lena egy olyan világban él, ahol a szerelem betegségnek számít, ezért mindenkit aki betölti a tizennyolcadik életévét kigyógyítanak/kikezelnek belőle. Történetünk elején, főszereplőnk alig várja, hogy átessen a kezelésen és végre olyan élete lehessen amiben semmi probléma nincs, de megismerkedik Alex-szel és minden a feje tetejére áll.

"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

Ha kivesszük a történet alappillérét, vagyis, hogy a szerelem betegség, a történet nem más mint egy marék klisé, amitől az ember csípés nélkül pókemberé változik és megmássza szobája falát. Ezért inkább most az érdekes részre koncentrálok. A mostanában megjelent rengeteg disztópia között, tényleg érdekesnek és különlegesnek találtam ezt az ötletet, nem olvastam még ehhez hasonlót.

„A szív törékeny dolog, ezért kell nagyon vigyázni rá.”

A könyvel a másik nagy problémám a szerelmi szál volt, hisz sok helyen úgy emelték ki, hogy kiemelkedően jó, romantikus regény. Ezt én egyáltalán nem érzékeltem (nagy sajnálatomra, mert egyébként imádom őket). Az egész művön keresztül megfoghatatlan, távolinak tűntek a karakterek, sem Lenát, sem Alexot nem voltam képes megszeretni és ezáltal nem tudtam megélni a kapcsolatukat (pedig szerintem muszáj az olvasónak is részesévé válni egy könyves kapcsolatnak, hiszen akkor tudunk izgulni értük, akkor tudunk együtt érezni velük és akkor akarjuk, hogy boldogan éljenek míg meg nem halnak). Így, az én szempontomból mint romantikus regény megbukott, egészen a végéig, ahol egy pillanatra megérintettek, de sajnos ez nem volt elég.

„Aki felugrik az égbe, nagyot zuhanhat,
De meglehet, hogy repülni fog.”

A szereplők:

Lena: tényleg átlagos lány, sem több sem kevesebb, az írónő jó munkát végzett vele. Sokkal többet is kilehetett volna hozni ebből a karakterből, bár némi fejlődés érzékelhető Alex ráhatására. A történet elején Lena szabályszerető, engedelmes, nem gondolkodó lény, aki elfogadja azt amit elé raknak, míg a végére, megtanul gondolkodni, felismeri világa hazugságait és ki is akar szabadulni belőle.

Alex: Mivel Lena szemén keresztül ismerjük meg, (vagy éppen nem), nem sok derül ki róla. Mint minden ilyen történetnél, vártam, hogy én is beleszeressek, de valahogy nem jött. Viaszfigura maradt, akivel nem érdekel, hogy mi történik. Annyi kiderül a történetből, hogy kitartó, erős személyiséggel rendelkező srác.

A többi karakter: Nagy potenciált láttam még Hanában, de mivel Lena folyamatosan távolodik tőle, nem hogy megismernénk, hanem egyenesen elveszítjük, így túl sok szót nem tudok róla mondani.

Az egyik kedvenc karakterem, Lena unokatesója, Grace volt, aki bár keveset szerepelt a történetben, az írónő még is elérte, hogy megszeressem, hogy közel érezzem magamhoz és számítson nekem, hogy mi történik vele. Mások olyanok voltak, mint statiszták egy filmben, néha felbukkantak amikor szükség volt rájuk, aztán meg eltűntek, amikor teljesítették a feladatukat.

„Minden rendben lesz. Semmitmondó szavak, amiket a semmibe, a hatalmas, sötét ürességbe mond ki az ember, mintha kaparászva próbálnánk megfogni valamit zuhanás közben.”

Összességében:

Nekem nem tetszett a szerelmi szál, a szereplők megalkotottsága elég felszínes, valahogy nem jön át. Viszont a leírások szépek, magukkal ragadók, néhol talán kicsit túl sokak is már. A világ érdekes, nem lerágott csontú. Ami az egészet megdobja, az az utolsó két-három bekezdés, emiatt adok neki még egy esélyt és elolvasom a folytatásait is.

Az alapkoncepció miatt, mindenképpen érdemes elolvasni az első részt.

  

„Szerelem: egyetlen szó, egy leheletfinom dolog, nem élesebb vagy hosszabb egy élnél. Az is: él, penge. Belevág az életed közepébe, mindent kettészel. Előtte és utána. A világ széthullik a két oldalra.”