Író: E L James
Cím: A szürke
ötven árnyalata /trilógia/
Műfaj:
romantikus, erotikus(nak mondott)
Kiadó:
Ulpius-ház
Oldalak száma:
1728 /az egész/
Fülszöveg:
Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút
készít Christian Grey-jel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő
férfival találja szemben magát. A nem ebben a világban élő ártatlan Ana
megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes
tartózkodása ellenére kétségbeesetten közelebb kerülni hozzá. Grey, aki
képtelen ellenállni Ana szelíd szépségének, eszének és független szellemének,
elismeri, hogy ő is akarja a lányt – de a saját feltételei szerint.
Ana, akit egyszerre ijeszt és izgat Grey szokatlan szexuális ízlése,
habozik. Greyt minden sikere – multinacionális vállalkozásai, hatalmas vagyona,
szerető családja – ellenére démonok gyötrik. Amikor a pár vakmerő, szenvedélyes
viszonyba kezd, Ana felfedezi Grey titkait és tulajdon, sötét vágyait.
Külső: viszonylag
szép. Ugyan, mivel ennek a könyvnek a hatására rengeteg ilyen típusú történet
látott napvilágot, azt mondanám, hogy a borító klisés. Vegyünk egy közelről
fényképezett tárgyat vagy egy nőt, és máris kész a garantált olvasócsalogató,
hisz mindenki tudhatja: itt egy feltehetően erotikus tartalmú regényről van
szó.
Viszont a fólia nagyon hamar leválik a fedlapról…
(a kritikában
próbáltam elkerülni a spoilereket, de mivel itt az 50 árnyalatról van szó, ez
szinte lehetetlen. Tehát előfordulnak benne!)
Hol is kezdjem?... (Ez a kritika minden bizonnyal olyan
megosztó lesz, mint maga a trilógia)
Tehát,
egyszer volt, hol nem volt, létezett egy E L James nevű nőszemély, aki
véghezvitte a lehetetlent, és a Twilight fanficjét átírva kiadatott egy
könyvet, amiből bestseller lett (a fanfic információ lehet, hogy fals, de több
helyen is olvasni lehetett). És, hogy miért is lett bestseller a három kötetből
álló trilógia? Őszintén? Fogalmam sincs.
A
fülszöveget elolvasva egyértelmű volt, hogy egy rejtélyes szerelmes történettel
állunk szemben, ami mindig jó recept, és nincs is vele baj, ugyanis valljuk be,
ezt mindenki szereti, nem lehet vele nagyot tévedni.
Mielőtt
nekikezdtem volna az olvasásnak, egy jót veszekedtem édesanyámmal, ugyanis ő,
miközben maga is a lapokat bújta, nem akarta, hogy én is olvasni kezdjem.
Miután végzett vele, láttam rajta, hogy hidegen hagyja a történet. Nem
értettem, hogy miért, hisz mindenhol csupa jót olvastam róla.
Később
nekiláttam én is, és, hát be kell valljam – ugyan nem vagyok egy lányos alkat
–, hogy a lábammal kalimpálva, sikoltozva olvastam a regényt. Eszméletlenül
tetszett. Faltam a lapokat, mindenkinek ajánlottam, és gyakorlatilag másfél nap
alatt kivégeztem. És, hogy mi is tetszett benne igazán?
Természetesen
Christian Grey. Az írónő fantasztikusan elkapta a karaktert, mély volt,
titokzatos, gazdag, szexi – és borostás… :D Egyszóval: tökéletes.
„Olyan fiatal – és vonzó, nagyon vonzó. Magas, és elegáns szürke
öltönyt visel, fehér inget és fekete nyakkendőt. Hozzá rakoncátlan, sötét
bronzszínű haj és fürkésző, szürke szempár, amely most pajkosan tekint rám.
Beletelik egy percbe, mire meglelem a hangomat.”
(oké, visszaolvasva
ez elég semmitmondó, de akkor csodásnak tűnt…)
Azt viszont
már az elejétől fogva éreztem, hogy Ana karakterében sántít valami… miután az
egyik barátnőm, akit én uszítottam az olvasásra, felnyitotta a szemem és végre
megvilágosodtam. Anastasia Steele karaktere egyszerűen… üres.
Folyton azt
halljuk róla, hogy ő a megtestesült rakoncátlanság és önfejűség, de azon kívül,
hogy folyton-folyvást hülyeségeket csinál, ebből semmit sem látunk.
Buta,
ostoba, felszínes, egyszerűen borzasztóan megalkotott karakter, de hát mindez
kit érdekel? Ugyan, lányok, valljuk be, hogy senki se Anát képzelte oda Mr.
Grey elé.
Tehát
körülbelül száz oldalon keresztül figyelhetjük, ahogy Christian és Miss Steele
se veled, se nélküled kapcsolatot folytatnak egymással, de ez teljesen
kielégítő és aranyos volt. Legalábbis nekem nagyon tetszett. Minden pillanatban
én is vártam, hogy a vezérigazgató megjelenjen, a következő e-mail-t tőle,
amikor pedig végre színre lépett, nekem is gyorsabban vert a szívem.
Aztán
nagyjából a századik oldal után kezdődtek el az események. Szépen lassan
kiderült, hogy Mr. Grey nem az a kifinomult úriember, sokkal inkább egy
szexfüggő szociopata.
Tehát
természetesen a hölgyeményt teljesen elcsábítja a gazdag férfi, fehér ló
helyett helikopteren viszi kastélyába, majd előhozakodik egy lehetőséggel
(idézem: Christian Grey nem szeretkezik, ő baszik), miszerint: hm, mi lenne, ha
mondjuk én lennék az uralkodó fél, és azt csinálnék veled, amit akarok?
Nos,
lányok! Kérlek, áruljátok el nekem! Ti mégis mi a jó francot szólnátok, ha egy
vadidegen, legyen az bármilyen vonzó, azzal huzakodna elő, hogy ő nem akar
tőletek semmit, csak azt, hogy három hónapig úgy éljetek, ahogy ő akarja, azt
hordjátok, amit ő akar, úgy viselkedjetek, ahogy ő akarja, ő határozza meg az
edzéstervet, az étrendet, fogamzásgátló szedésére kötelez, mindezt azért, hogy
egy saját ízlésre kialakított kínzókamrában kikötözzön és… na. Ugye, hogy így
már teljesen más az egész? Én megértem, hogy egy erős személyiségű pasi nagyon
szexi tud lenni. De mindennek van egy határa.
Mindezek
ellenére marhára tetszett az első könyv, a vége olyan volt, hogy mindenki várta
a folytatást. Aztán, hogy mi történt a trilógia következő két részében?
Katasztrófa…
A második
kötet eseményei: öm… NINCS!
Ember, A
sötét ötven árnyalata 570 oldal, és egyszerűen a nagybetűs SEMMI történik
benne. Legalábbis semmi olyan, amire az ember nem számítana amúgy is.
A spoiler
elkerülése végett nem akarok belemenni mélyebben a dologba, de ez azt
eredményezi, hogy gyakorlatilag nem tudok írni a második kötetről egy jó
kritikát. De azért megpróbálom.
Tehát:
összejönnek és… élnek. Öm… ennyi. Másról nem szól a második kötet.
Még az
egyetlen konfliktust kiváltó szál, Mr. Grey szexuális ízlése és háttérbe kerül,
és az egész csak annyiról szól, hogy ez a két nyomorult egymás mellett él. ÉL?!
Vannak. Vegetálnak. Nincs egy őszinte megnyilvánulásuk, minden mondaton
látszik, hogy az egész történet egyszerűen csinált.
És, hogy
akkor mégis mi teszi ezt az igencsak tekintélyes oldalszámot? A ruha leírása és
Ana nyávogása. Kész.
A harmadik
kötet pedig a legelkeserítőbb… egyszerűen abszurd az egész, egy hatalmas
katyvasz, próbált az írónő valami akciót vinni az eseményekbe, de ne
haragudjatok már, ki tudta komolyan venni Hyde fenyegetőzéseit? „Kussojjá’ r*banc!”
Tényleg?!
Tényleg, irodalom? Ennél többre nem futja?
A vég a
szokásos happy end. Semmi katarzis, semmi megrendítés, szó szerint lezárják egy
szeretlekkel… számomra elég nagy csalódás volt…
Mindezek
ellenére el kell mondanom, hogy az első két kötetet rendkívüli nagy
lelkesedéssel és szeretettel olvastam. És, hogy mi az oka annak, hogy most
mégis ilyeneket írok róla?
Őszintén
szólva, ennek a sorozatnak a legnagyobb ellensége az idő.
A harmadik
kötetre sokat kellett várnom, eltelt nagyjából fél év, sokat tapasztaltam,
közben komolyabban nekiálltam foglalatoskodni az írással, és komolyan mondom,
hogy olyan szomorú lettem, amikor nekiestem a harmadik kötetnek, hogy azt el
nem tudjátok képzelni. Összetört az a szép üveg, amin keresztül eddig olvastam,
és megláttam azokat az óriási hibákat, amik kanyonként tekeregnek a könyvben.
A
szexjelenetek elvesztették a varázsukat, zavarni kezdtek azok a mérhetetlenül
undorító kifejezések (pl.: b*sszál szájba), amik írva vannak, hogy az írónő az
„orgazmus spiráljánál” nem lát tovább, az összesben ugyanazt olvashattuk:
egymásnak estek-nyöginyögi-vége-dejóvolt-alvás. Ember, ez most mi? Ha én egy
ekkora szexmaschine-nak beállított férfival lennék összezárva, és ennyit lenne
képes nekem nyújtani, akkor a pofájába röhögnék!
A végére az
egész olyan unalmas lett, hogy átlapoztam ezeket a jeleneteket (és nem csak én
tettem így), holott ezek képezték volna a könyv alapját…
A két fő
karakterünkön kívül nem ismerünk meg mást. Mindenki egy ecsetvonással vázolt
végletes figura, akik csak azért vannak, hogy a regény mégis próbálja azt
leplezni, hogy végtére milyen végtelenül felszínes és groteszk.
Elliot és
Kate cukik, a Grey szülők vannak és boldogan tengetik napjaikat, Mia… nos, ő
Mia, Ana szülei pedig mosolyogva egyeznek bele, hogy a férfival, akivel a
lányuk alig fél éve ismerkedett meg, összeházasodjon.
Anastasia
egyszerűen ütnivaló. Az első könyvben még azt hittük, hogy ó, de jó, ilyen
hülye bakfis, tuti, hogy a végére egy karakán nő lesz. A történet ezt állítja
magáról, de nem. Ugyanolyan marad, nem fejlődik semmit, ráadásul a jövőjére nem
gondolva 22 évesen beleugrik egy házasságba, és csak azért, mert ő megteheti,
elfelejti bevenni a fogamzásgátlót nem tudom hány hétig-hónapig, így teherbe
esik. Ez aztán anyának való. Tapsvihar és elismerés az írónak.
Christian
karaktere elmegy, de ez az elmegy kifejezés természetesen nem az ő hibájából
fakad. A végéig jó pasi, még kicsit fejlődik is idővel, de sajnos ebből
rohadtul nem látunk semmit, mert a gülüszemű hajgombóc szemszögéből van írva az
egész könyv. De könyörgöm, itt nem ő lett volna a lényeg? Nem az lett volna az
egész történet mozgatórugója, hogy ő miként mond le arról a végtelenül keserű
és pusztító életmódról, amit nagyjából 12 éven keresztül élt? És, hogy ezzel
párhuzamosan a párja ezt hogy éli meg? Mindenki függője valaminek, és én
egyszerűen nem tudom elhinni azt, hogy egyik oldalról a másikra lemondjon
bármiről is, bármiféle következmény nélkül.
A leginkább
pedig az zavart, hogy egyszerűen nem vagyok képes feldolgozni, hogy miért pont
Anastasia Steele? Ugyanolyan, mint a többi alávetett, külsőre és belsőre
egyaránt, és hiába szajkózzák nekem a betűk, hogy ő nem olyan, nem látom, hogy
miért nem olyan.
Ana
hülyeségei nyomán pedig Grey figurája egyre jobban deformálódik. Én az elején
még láttam benne a szerelmet, de a mű végére (holott elvileg pont fordítva
lenne) csak azt láttam, hogy egy hatalommániás állat, aki előbb vagy utóbb, de
terror alatt fogja tartani az egész családját a megalomániájával. Ha nagyon
radikális akarok lenni, akkor A szürke trilógia egy családi erőszakkal teli
élet előzményét írja le…
Hogy mit
vártam ettől a regénytől? Egy történetet, ami tele van igazi drámával, nem szájbarágós
„sajnájjámár” epizódokkal, egy karakán nőt, aki képes ellenállni annak a
megalázkodásnak, amit a kikötözés és a teljes testi és lelki kiszolgáltatottság
jelent, egy férfit, aki szenvedések árán képes változni, na meg persze izgalmas
és hevítő erotikus pillanatokat, amik nem fulladnak ki a „sikíts bébi!”
mondatban, végül pedig egy katartikus befejezést, ami lehetett volna happy end
is, de valaminek az árán.
És, hogy
ezzel szemben mit kaptam? Ana ruhatárát, a nyávogását, hogy nem képes kiállni
magáért, hogy miatta hiszik azt a férfiak, hogy tárgyként kezelhetnek minket.
Üres, semmitmondó karakterek és párbeszédek, amik komolyan mondom, már-már
hülyének nézik az olvasót, undorító, libidófosztó szexjeleneteket és semmi
tanulságot.
Hisz mit
vonhatunk le az 50 árnyalat összességéből? Hiába vagy egy magatehetetlen senki,
egyszer jönni fog valaki, aki agyon akar verni, de azért csak nem teszi ezt meg,
ezután pedig boldogan éltek a véletlenül becsúszott gyerekhaddal egy palotában
egy rakás pénzen csücsülve. Én tisztában vagyok azzal, hogy ez minden
kislány-nő álma. De ilyen nincs.
De, hogy
mégis miért mondom azt, hogy olvassátok el a sorozatot?
Egyrészt a
végéért, ahol E L James Christian szemszögéből írja le az eseményeket.
Esküszöm, azon jobban szórakoztam, mint azon a majd kétezer oldalon, amit Ana
mesélt el.
Másrészt,
mert az első két regény időtöltésnek, szakítós elterelésnek és talán még kicsit
szórakozásnak is megfelel, csak jegyezzétek meg, hogy egyszer olvasós dologról
van szó. Az elkövetkezendő alkalmakkor csak utálni fogjátok…
Harmadrészt,
ha nem is szórakozásnak, de ellenpéldának a könyvipar számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése