A szürke ötven árnyalata trilógia

Író: E L James

Cím: A szürke ötven árnyalata /trilógia/

Műfaj: romantikus, erotikus(nak mondott)

Kiadó: Ulpius-ház  

Oldalak száma: 1728 /az egész/

Fülszöveg:

Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút készít Christian Grey-jel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő férfival találja szemben magát. A nem ebben a világban élő ártatlan Ana megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes tartózkodása ellenére kétségbeesetten közelebb kerülni hozzá. Grey, aki képtelen ellenállni Ana szelíd szépségének, eszének és független szellemének, elismeri, hogy ő is akarja a lányt – de a saját feltételei szerint.

Ana, akit egyszerre ijeszt és izgat Grey szokatlan szexuális ízlése, habozik. Greyt minden sikere – multinacionális vállalkozásai, hatalmas vagyona, szerető családja – ellenére démonok gyötrik. Amikor a pár vakmerő, szenvedélyes viszonyba kezd, Ana felfedezi Grey titkait és tulajdon, sötét vágyait.

Külső: viszonylag szép. Ugyan, mivel ennek a könyvnek a hatására rengeteg ilyen típusú történet látott napvilágot, azt mondanám, hogy a borító klisés. Vegyünk egy közelről fényképezett tárgyat vagy egy nőt, és máris kész a garantált olvasócsalogató, hisz mindenki tudhatja: itt egy feltehetően erotikus tartalmú regényről van szó.

Viszont a fólia nagyon hamar leválik a fedlapról…

(a kritikában próbáltam elkerülni a spoilereket, de mivel itt az 50 árnyalatról van szó, ez szinte lehetetlen. Tehát előfordulnak benne!)

Hol is kezdjem?... (Ez a kritika minden bizonnyal olyan megosztó lesz, mint maga a trilógia)

            Tehát, egyszer volt, hol nem volt, létezett egy E L James nevű nőszemély, aki véghezvitte a lehetetlent, és a Twilight fanficjét átírva kiadatott egy könyvet, amiből bestseller lett (a fanfic információ lehet, hogy fals, de több helyen is olvasni lehetett). És, hogy miért is lett bestseller a három kötetből álló trilógia? Őszintén? Fogalmam sincs.

            A fülszöveget elolvasva egyértelmű volt, hogy egy rejtélyes szerelmes történettel állunk szemben, ami mindig jó recept, és nincs is vele baj, ugyanis valljuk be, ezt mindenki szereti, nem lehet vele nagyot tévedni.

            Mielőtt nekikezdtem volna az olvasásnak, egy jót veszekedtem édesanyámmal, ugyanis ő, miközben maga is a lapokat bújta, nem akarta, hogy én is olvasni kezdjem. Miután végzett vele, láttam rajta, hogy hidegen hagyja a történet. Nem értettem, hogy miért, hisz mindenhol csupa jót olvastam róla.

            Később nekiláttam én is, és, hát be kell valljam – ugyan nem vagyok egy lányos alkat –, hogy a lábammal kalimpálva, sikoltozva olvastam a regényt. Eszméletlenül tetszett. Faltam a lapokat, mindenkinek ajánlottam, és gyakorlatilag másfél nap alatt kivégeztem. És, hogy mi is tetszett benne igazán?

            Természetesen Christian Grey. Az írónő fantasztikusan elkapta a karaktert, mély volt, titokzatos, gazdag, szexi – és borostás… :D Egyszóval: tökéletes.

„Olyan fiatal – és vonzó, nagyon vonzó. Magas, és elegáns szürke öltönyt visel, fehér inget és fekete nyakkendőt. Hozzá rakoncátlan, sötét bronzszínű haj és fürkésző, szürke szempár, amely most pajkosan tekint rám. Beletelik egy percbe, mire meglelem a hangomat.”

(oké, visszaolvasva ez elég semmitmondó, de akkor csodásnak tűnt…)

            Azt viszont már az elejétől fogva éreztem, hogy Ana karakterében sántít valami… miután az egyik barátnőm, akit én uszítottam az olvasásra, felnyitotta a szemem és végre megvilágosodtam. Anastasia Steele karaktere egyszerűen… üres.

            Folyton azt halljuk róla, hogy ő a megtestesült rakoncátlanság és önfejűség, de azon kívül, hogy folyton-folyvást hülyeségeket csinál, ebből semmit sem látunk.

            Buta, ostoba, felszínes, egyszerűen borzasztóan megalkotott karakter, de hát mindez kit érdekel? Ugyan, lányok, valljuk be, hogy senki se Anát képzelte oda Mr. Grey elé.

            Tehát körülbelül száz oldalon keresztül figyelhetjük, ahogy Christian és Miss Steele se veled, se nélküled kapcsolatot folytatnak egymással, de ez teljesen kielégítő és aranyos volt. Legalábbis nekem nagyon tetszett. Minden pillanatban én is vártam, hogy a vezérigazgató megjelenjen, a következő e-mail-t tőle, amikor pedig végre színre lépett, nekem is gyorsabban vert a szívem.

            Aztán nagyjából a századik oldal után kezdődtek el az események. Szépen lassan kiderült, hogy Mr. Grey nem az a kifinomult úriember, sokkal inkább egy szexfüggő szociopata.

           

            Tehát természetesen a hölgyeményt teljesen elcsábítja a gazdag férfi, fehér ló helyett helikopteren viszi kastélyába, majd előhozakodik egy lehetőséggel (idézem: Christian Grey nem szeretkezik, ő baszik), miszerint: hm, mi lenne, ha mondjuk én lennék az uralkodó fél, és azt csinálnék veled, amit akarok?

            Nos, lányok! Kérlek, áruljátok el nekem! Ti mégis mi a jó francot szólnátok, ha egy vadidegen, legyen az bármilyen vonzó, azzal huzakodna elő, hogy ő nem akar tőletek semmit, csak azt, hogy három hónapig úgy éljetek, ahogy ő akarja, azt hordjátok, amit ő akar, úgy viselkedjetek, ahogy ő akarja, ő határozza meg az edzéstervet, az étrendet, fogamzásgátló szedésére kötelez, mindezt azért, hogy egy saját ízlésre kialakított kínzókamrában kikötözzön és… na. Ugye, hogy így már teljesen más az egész? Én megértem, hogy egy erős személyiségű pasi nagyon szexi tud lenni. De mindennek van egy határa.

            Mindezek ellenére marhára tetszett az első könyv, a vége olyan volt, hogy mindenki várta a folytatást. Aztán, hogy mi történt a trilógia következő két részében?

            Katasztrófa…

            A második kötet eseményei: öm… NINCS!

            Ember, A sötét ötven árnyalata 570 oldal, és egyszerűen a nagybetűs SEMMI történik benne. Legalábbis semmi olyan, amire az ember nem számítana amúgy is.

            A spoiler elkerülése végett nem akarok belemenni mélyebben a dologba, de ez azt eredményezi, hogy gyakorlatilag nem tudok írni a második kötetről egy jó kritikát. De azért megpróbálom.

            Tehát: összejönnek és… élnek. Öm… ennyi. Másról nem szól a második kötet.

            Még az egyetlen konfliktust kiváltó szál, Mr. Grey szexuális ízlése és háttérbe kerül, és az egész csak annyiról szól, hogy ez a két nyomorult egymás mellett él. ÉL?! Vannak. Vegetálnak. Nincs egy őszinte megnyilvánulásuk, minden mondaton látszik, hogy az egész történet egyszerűen csinált.

            És, hogy akkor mégis mi teszi ezt az igencsak tekintélyes oldalszámot? A ruha leírása és Ana nyávogása. Kész.

            A harmadik kötet pedig a legelkeserítőbb… egyszerűen abszurd az egész, egy hatalmas katyvasz, próbált az írónő valami akciót vinni az eseményekbe, de ne haragudjatok már, ki tudta komolyan venni Hyde fenyegetőzéseit? „Kussojjá’ r*banc!”

            Tényleg?! Tényleg, irodalom? Ennél többre nem futja?

            A vég a szokásos happy end. Semmi katarzis, semmi megrendítés, szó szerint lezárják egy szeretlekkel… számomra elég nagy csalódás volt…

            Mindezek ellenére el kell mondanom, hogy az első két kötetet rendkívüli nagy lelkesedéssel és szeretettel olvastam. És, hogy mi az oka annak, hogy most mégis ilyeneket írok róla?

            Őszintén szólva, ennek a sorozatnak a legnagyobb ellensége az idő.

            A harmadik kötetre sokat kellett várnom, eltelt nagyjából fél év, sokat tapasztaltam, közben komolyabban nekiálltam foglalatoskodni az írással, és komolyan mondom, hogy olyan szomorú lettem, amikor nekiestem a harmadik kötetnek, hogy azt el nem tudjátok képzelni. Összetört az a szép üveg, amin keresztül eddig olvastam, és megláttam azokat az óriási hibákat, amik kanyonként tekeregnek a könyvben.

           

            A szexjelenetek elvesztették a varázsukat, zavarni kezdtek azok a mérhetetlenül undorító kifejezések (pl.: b*sszál szájba), amik írva vannak, hogy az írónő az „orgazmus spiráljánál” nem lát tovább, az összesben ugyanazt olvashattuk: egymásnak estek-nyöginyögi-vége-dejóvolt-alvás. Ember, ez most mi? Ha én egy ekkora szexmaschine-nak beállított férfival lennék összezárva, és ennyit lenne képes nekem nyújtani, akkor a pofájába röhögnék!

            A végére az egész olyan unalmas lett, hogy átlapoztam ezeket a jeleneteket (és nem csak én tettem így), holott ezek képezték volna a könyv alapját…

            A két fő karakterünkön kívül nem ismerünk meg mást. Mindenki egy ecsetvonással vázolt végletes figura, akik csak azért vannak, hogy a regény mégis próbálja azt leplezni, hogy végtére milyen végtelenül felszínes és groteszk.  

            Elliot és Kate cukik, a Grey szülők vannak és boldogan tengetik napjaikat, Mia… nos, ő Mia, Ana szülei pedig mosolyogva egyeznek bele, hogy a férfival, akivel a lányuk alig fél éve ismerkedett meg, összeházasodjon.

            Anastasia egyszerűen ütnivaló. Az első könyvben még azt hittük, hogy ó, de jó, ilyen hülye bakfis, tuti, hogy a végére egy karakán nő lesz. A történet ezt állítja magáról, de nem. Ugyanolyan marad, nem fejlődik semmit, ráadásul a jövőjére nem gondolva 22 évesen beleugrik egy házasságba, és csak azért, mert ő megteheti, elfelejti bevenni a fogamzásgátlót nem tudom hány hétig-hónapig, így teherbe esik. Ez aztán anyának való. Tapsvihar és elismerés az írónak.

            Christian karaktere elmegy, de ez az elmegy kifejezés természetesen nem az ő hibájából fakad. A végéig jó pasi, még kicsit fejlődik is idővel, de sajnos ebből rohadtul nem látunk semmit, mert a gülüszemű hajgombóc szemszögéből van írva az egész könyv. De könyörgöm, itt nem ő lett volna a lényeg? Nem az lett volna az egész történet mozgatórugója, hogy ő miként mond le arról a végtelenül keserű és pusztító életmódról, amit nagyjából 12 éven keresztül élt? És, hogy ezzel párhuzamosan a párja ezt hogy éli meg? Mindenki függője valaminek, és én egyszerűen nem tudom elhinni azt, hogy egyik oldalról a másikra lemondjon bármiről is, bármiféle következmény nélkül.

            A leginkább pedig az zavart, hogy egyszerűen nem vagyok képes feldolgozni, hogy miért pont Anastasia Steele? Ugyanolyan, mint a többi alávetett, külsőre és belsőre egyaránt, és hiába szajkózzák nekem a betűk, hogy ő nem olyan, nem látom, hogy miért nem olyan.

            Ana hülyeségei nyomán pedig Grey figurája egyre jobban deformálódik. Én az elején még láttam benne a szerelmet, de a mű végére (holott elvileg pont fordítva lenne) csak azt láttam, hogy egy hatalommániás állat, aki előbb vagy utóbb, de terror alatt fogja tartani az egész családját a megalomániájával. Ha nagyon radikális akarok lenni, akkor A szürke trilógia egy családi erőszakkal teli élet előzményét írja le…

            Hogy mit vártam ettől a regénytől? Egy történetet, ami tele van igazi drámával, nem szájbarágós „sajnájjámár” epizódokkal, egy karakán nőt, aki képes ellenállni annak a megalázkodásnak, amit a kikötözés és a teljes testi és lelki kiszolgáltatottság jelent, egy férfit, aki szenvedések árán képes változni, na meg persze izgalmas és hevítő erotikus pillanatokat, amik nem fulladnak ki a „sikíts bébi!” mondatban, végül pedig egy katartikus befejezést, ami lehetett volna happy end is, de valaminek az árán.

            És, hogy ezzel szemben mit kaptam? Ana ruhatárát, a nyávogását, hogy nem képes kiállni magáért, hogy miatta hiszik azt a férfiak, hogy tárgyként kezelhetnek minket. Üres, semmitmondó karakterek és párbeszédek, amik komolyan mondom, már-már hülyének nézik az olvasót, undorító, libidófosztó szexjeleneteket és semmi tanulságot.

            Hisz mit vonhatunk le az 50 árnyalat összességéből? Hiába vagy egy magatehetetlen senki, egyszer jönni fog valaki, aki agyon akar verni, de azért csak nem teszi ezt meg, ezután pedig boldogan éltek a véletlenül becsúszott gyerekhaddal egy palotában egy rakás pénzen csücsülve. Én tisztában vagyok azzal, hogy ez minden kislány-nő álma. De ilyen nincs.

            De, hogy mégis miért mondom azt, hogy olvassátok el a sorozatot?

            Egyrészt a végéért, ahol E L James Christian szemszögéből írja le az eseményeket. Esküszöm, azon jobban szórakoztam, mint azon a majd kétezer oldalon, amit Ana mesélt el.

            Másrészt, mert az első két regény időtöltésnek, szakítós elterelésnek és talán még kicsit szórakozásnak is megfelel, csak jegyezzétek meg, hogy egyszer olvasós dologról van szó. Az elkövetkezendő alkalmakkor csak utálni fogjátok…  

            Harmadrészt, ha nem is szórakozásnak, de ellenpéldának a könyvipar számára.